Iparjogvédelem az 1895. évi szabadalmi törvény életbelépését megelőzően

A Habsburg Birodalom a XVIII. században késve, de követte a nyugat-európai országokban egyre határozottabban kibontakozó gazdasági fejlődést. E folyamat, és ezen belül az iparra történő gazdasági átszerveződés azonban korántsem volt egyenlő mértékű a birodalom különböző részein; Magyarországon nagyon lassan indult meg. A korszerű termelés letéteményesei, a manufaktúrák nálunk egyelőre csak igen kis számban jelentek meg, az ipari szükségletek nagy részét a céhek látták el. A megalakuló manufaktúrák többsége csak rövid ideig tudott fennmaradni, mégis a század végére már száznál több ilyen üzem működött. Az ipari ágazati megoszlást tekintve vezetett a textilipar, de létrejöttek többek között bőr-, üveg-, kerámia-, kötél- és tűkészítő, valamint dohány- és rézfeldolgozó manufaktúrák is. Külön említést érdemel Kempelen Farkas 1767-ben alapított kartonmanufaktújára.

A XVIII. század végétől a koalíciós háborúk által megnövelt igényeket a hagyományos termelési mód már nem tudta kielégíteni, és főleg a XIX. század elejétől kezdve - a manufaktúrák mellett - nálunk is egyre jobban terjedtek a gyárszerű termelést folytató üzemek. Ez utóbbiak a termeléshez már gépi erőt vettek igénybe és legtöbbjük a textiliparban működött, de jelentős volt a számuk az élelmiszer-, valamint vasiparban is. A XVIII. század nyolcvanas éveiben 124, a XIX. század negyvenes éveiben már ennek több mint négyszerese, 548 gyári üzem működött. Ezekre néhány konkrét, máig is sokat mondó példa: a harmincas és negyvenes években kezdett működni Ganz Ábrahám vasöntödéje, a Röck-féle mezőgazdasági gépgyár alapja, a már akkor is jelentős Goldberger-gyár, a Valero-selyemgyár. Az ipari szállítást is megkönnyítette a negyvenes években megindult magyarországi vasútépítés.

A kétségtelen fejlődés ellenére azonban nem jött létre olyan áttörés, amely az ország gazdaságának szerkezetét alapvetően megváltoztatta volna, megmaradt az agrártúlsúly, és az iparnak a Habsburg Birodalmon belüli aránya továbbra is csak igen csekély volt. A gazdasági életet érintő jogszabályalkotás kedvezett az ipar fejlődésének. Az 1840. évi XVII. tc. kimondta a gyáralapítási szabadságot, de még meghagyta a kézműipart is, az 1848-as Klauzál-féle céhszabály-módosítás viszont - bár nem számolta fel a céheket - elrendelve a munkavállalás szabadságát, komoly előrelépést tett a tőkés gazdasági rend jogszabályi előkészítése felé. Az abszolutizmus korában az 1852. évi ideiglenes utasítás szabad és engedélyezett iparokat különböztetett meg, majd az 1859-es Iparrendtartás az egész Habsburg Birodalom területén tovább tágította az iparszabadságot, és gyakorlatilag megszüntette a céhek iparfejlődést gátló szerepét. Végül a céhek felszámolását - a kiegyezés után - az 1872. évi magyar ipartörvény mondta ki, mely az egész Monarchia területén szinte teljesen korlátozatlanná tette az iparűzést. Ezt az iparszabadságot korlátozta valamelyest, éppen az ipar további fejlődése érdekében, az 1884. évi XVII-es ún. második ipartörvény.

Az iparfejlődést közvetlenül előmozdító iparpolitika hozta létre az ipartámogatási törvényeket. Az 1881. évi XLIV. tc. 15 éves adómentességet biztosított az olyan gyáraknak, amelyek új iparágat kívántak meghonosítani az országban; az 1890. évi XIII. tc. az  adómentességen kívül kölcsön felvételének lehetőségéről is rendelkezett.

A dualizmus korában Magyarország egy nagy politikai és gazdasági egység részeként gazdaságilag jól fejlődött. Ha a Monarchián belüli fejlődés aránya nem is volt egyértelműen kedvező, az ország előző gazdasági állapotához viszonyítva kétségtelen az előrelépés. A Monarchia gazdasági érdekeihez szorosan kapcsoló - 1867-tól időnként megújított - vámszövetség gazdaságunkra gyakorolt hatásáról már a kortársak egészen különböző módon vélekedtek, és a korszakkal foglalkozó történészek véleménye sem egységes, az azonban semmiképpen sem vitás, hogy a vámunió a szabadalomügy alakulását tekintve mindenképpen problémákat okozott. "Régi időkbe nyúlik vissza a szabadalom története. Fejedelmi vagy kormánykegy jutalmazott egyes személyeket, egyes családokat, céheket, egyes városokat, sőt tartományokat különféle kiváltságok, privilégiumok adományozásával." E sorokkal kezdi az előzmények felvázolását "dr. jur. Török László, okl. gépészmérnök, hites szabadalmi ügyvivő, kir. törvényszéki hites szakértő" A találmányi szabadalom című, 1913-ban megjelent munkájában.

A szabadalom története valóban évszázadokkal ezelőtt kezdődött. Európában elsőként az 1474. évi Velencei Dekrétum szabályozta törvényi szinten a szabadalmak ügyét. Angliában az 1624-es Statute of Monopolies már a modern szabadalmi törvények legfontosabb elemeit megfogalmazta. Magyarországon a későn fejlődő iparnak megfelelően csak mintegy kétszáz évvel később, az 1822. évi 6137. számú helytartótanácsi rendelettel került sor az első törvényes rendezésre. E jogszabály - az 1820. évi osztrák császári nyílt parancs alig módosított változata - erős ellenállást váltott ki nálunk, mivel kiadása nem alkotmányos módon történt. A karok és rendek alkotmánysértésnek minősítették, és mint ilyen ellen - egyéb sérelmeikkel együtt - feliratban tiltakoztak az uralkodónál az 1825-1827. évi pozsonyi országgyűlésen. Az uralkodó az ügyben kikérte a magyar kormányszervek véleményét, de a számos felterjesztés és leirat nem hozott törvényes megoldást; Magyarországon nagyon kevés kivételtől eltekintve felfüggesztették a szabadalomlevelek kiadását.

Jóval később a kereskedelmi társaságokról szóló 1840. évi XVIII. tc. vetett végett ennek az egyre nehezebben tartható helyzetnek, amennyiben ez mint alkotmányos úton létrejött jogszabály rögzítette az 1822. évi rendelet által előírt szabadalmi szabályozást. A kérdés újabb rendezésére a szabadságharc leverése után került sor, amikor is az Ausztriában 1852 augusztusában kiadott nyílt parancs - az abszolutizmus korának elve és gyakorlata szerint - az egész Habsburg Birodalom területén, így nálunk is hatályba lépett és érvényben maradt a kiegyezésig. Ekkor, illetve ennek keretében  a magyar és az osztrák minisztertanács megállapodott, hogy a szabadalmak engedélyezése Magyarországon a magyar Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium hatáskörébe kerül. Az ugyancsak 1867-ben megkötött vám- és kereskedelmi szövetség XVI. cikke azonban mind az osztrák, mind pedig a magyar szabadalmak engedélyezését a két szakminiszter egyetértéséhez kötötte, egyforma elvek szerint és egyforma érvényességgel. Ez utóbbi szabályozás által létrejött gyakorlat hazánk számára hátrányosnak bizonyult.

A feltalálók nagy része Ausztriában kérte találmánya szabadalmazását, és így a díjak csak az osztrák kincstárat gazdagították. A tíz évvel későbbi vám- és kereskedelmi szövetség megújítása tárgyában keletkezett 1878. évi XX. törvény XVI. cikke ugyan valamelyest csökkentette a magyar kincstárat kedvezőtlenül érintő különbséget, de számottevő változást nem hozott. Frecskay János egy 1886-ban megjelent tanulmányában közölt adata szerint 1885-ben az összes szabadalomból származott jövedelemből 77,06% illette az osztrák kincstárat, és csak a fennmaradó 22,94% a magyart. A közös szabadalomügy az idők folyamán nemcsak anyagi hátrányt jelentett Magyarországnak, de a kétoldalú engedélyezés nehézkessége mind a két fél számára egyaránt terhessé vált, és Ausztriában is felvetődött az újabb jogi szabályozás szükségessége.

Az osztrák kormány 1882 és 1892 között három ilyen tárgyú törvényjavaslatot juttatott el a magyar kormányhoz, hosszas tárgyalások után azonban bizonyossá vált, hogy közös, egyenlő elvekre alapított szabadalmi törvényt a két ország eltérő gazdasági érdekei nem engednek meg. A magyar szabadalmi szakemberek az osztrák törvényjavaslatokkal kapcsolatban kifejtették, hogy a szabadalomügy közös kezelése hátrányosan hat vissza magára a magyar ipar fejlődésére is. Végre megállapodás született a vám- és kereskedelmi szövetség vonatkozó paragrafusainak olyan értelmű módosításáról, mely szerint a két állam szabadalmi jogrendjét egymástól függetlenül szabályozza. E megállapodást iktatta törvénybe az 1893. évi XLI. tc., mely utat nyitott egy új, korszerű szabadalmi törvény megalkotására is. A kortárs szakember, Jámbor Gyula így méltatta az 1893. évi XLI. tc. jelentőségét Szabadalmi ügyünk reformjához című, 1894-ben megjelent tanulmányában: "A folyó év kezdetével nevezetes változás állott be szabadalmi ügyünkben. Az 1893. évi XLI. tc., megszüntette a vám- és kereskedelmi szerződés XVI. cikkét, mely a szabadalmi ügyet 1867 óta közös, vagy mondjuk: kölcsönös üggyé tette Ausztriával. Egy minden tekintetben elhibázott, szerencsétlen szabályozás óhajtott végét jelenti az idézett törvénycikk, oly állapot végét, amely mind hazánkban, mind Ausztriában a szó szoros értelmében megbénította a szabadalmi ügy fejlődésének minden lehetőségét, a mely szánandó tespedésre kárhoztatta e különben természeténél fogva rohamosan fejlődő intézményt, és amelynek oroszlánrésze van abban a sajnálatos tényben, hogy nálunk e dolog iránt oly kevesen érdeklődtek."

A magyar kereskedelmi kormányzat azonnal élt az új szabály adta lehetőséggel, és már 1894-ben elkészítette és a parlament elé terjesztette a magyar szabadalmi törvény javaslatát. Az országgyűlés két háza letárgyalta a javaslatot, és életbe lépett az 1895. évi XXXVII. tc., az ipar fejlettségéhez igazodó, korszerű magyar szabadalmi törvény. A jogszabály gyors és rendkívül eredményes megalkotása tulajdonképpen a korszak legavatottabb szakembereinek sok évre visszanyúló előkészítő munkáján alapult. Számos tanulmány és vitairat taglalta, vitatta, hogy milyen lenne az ország gazdasági érdekeinek legmegfelelőbb szabadalmi rendszer. A nézetek gyakran összecsaptak, és olykor a vita végén sem közeledtek egymáshoz, de külön-külön is elemei voltak annak a szintézisnek, amely a rendkívül színvonalas és hosszú életű jogszabály létrehozását eredményezte.

Korszakunkban még egy alapvető iparjogvédelmi törvény keletkezett, az 1890. évi II. tc., amely átfogóan szabályozta Magyarországon a védjegyügyet. A törvény meghatározta a védjegyjog fogalmát, rendelkezett arról, hogy kik illetékesek azt megszervezni; vétségnek nyilvánította a védjegybitorlást. E jogszabály is - igaz, kisebb-nagyobb módosításokkal - igen hosszú ideig, 1970-ig, tehát 80 évig maradt érvényben.

Benke Zsófia