Iparjogvédelem a Szabadalmi Hivatal működése idején 1896-1920

Gazdasági életünk fejlődése - kétségtelen kapcsolatban a kiegyezés után stabilizálódott politikai viszonyokkal - a következő évtizedek alatt egyre élénkebbé vált. Fellendült a hitelélet, kiépült a közlekedés, növekedett a mezőgazdasági termelés, mindez kedvező előfeltétele volt az ipar minden előzőnél fokozottabb fejlődésének.

A gyors eredmény elérésében kétségtelenül fontos szerepe volt az állam iparpártoló politikájának. Az 1881. és az 1890. évi ipartámogatási törvény után az 1899. évi XLIX. tc., majd az 1907. évi III. tc. tovább növelte a gyáraknak adott állami támogatás mértékét, kibővítette a kedvezményben részesíthető gyárak körét. Az 1907. évi III. tc. már a kedvezményezett gyárak iparági hovatartozását sem szabta meg. E jogszabályok lehetőséget adtak az adómentesség meghosszabbítására, kamatmentes kölcsönök, sőt segélyek felvételére. Az e törvények értelmében iparfejlesztésre fordított kiadások kedvezően hatottak vissza magára a gazdaságra is, és ezen belül természetesen elsősorban a támogatott iparra.

Magyarország gazdaságát ezután is a mezőgazdaság túlsúlya jellemezte, az arányok azonban határozottan módosultak. Az ipari termelés évi átlagos növekedése a XIX. század hatvanas éveitől a századfordulóig 6,2%, 1900 és 1913 között pedig 5,1% volt.

Nemcsak a termelés gyorsult, változott az ipar szerkezete is, amennyiben határozottan növekedett a nagyipar aránya. A gyáriparban dolgozott 1880-ban az összes ipari munkás 21%-a, 1900-ban 40%-a, és az 1910-es évek elején több mint a fele.

Ha a termelés mennyiségét tekintjük, még szembetűnőbb a fejlődés, ugyanis a legutóbb említett években az ipari termékek háromnegyed részét már a nagyipar állította elő. A gyáripar termelésének összértéke 81%-kal haladta meg az 1898. évi termelést.

A gyáripar is változott. A nehézipar aránya a világháború előtti években már megelőzte az addig domináló élelmiszeripart. A jelentősen fejlődő vasipar egyre inkább áttért az acéltermelésre; a korszerű igényeknek megfelelően kiépítették Ózdot, Diósgyőrt, Csepelt. Az addig elmaradt könnyűipar ágazatai közül gyors fejlődésnek indult elsősorban a textilipar, de fellendült a papír- és bőripar is.

A nagyipar fokozódó koncentrációja megteremtette a monopolszervezetek létrejöttének feltételeit; bár ilyenek már a XIX. század végén is alakultak, nagyobb számban csak a XX. század elejétől keletkeztek. Fő formájuk a kartellek, az egész Monarchiára kiterjedően működtek; a korán - Ausztriában már a XIX. század hetvenes éveiben - létesült vaskartell a legrövidebb időn belül megjelent Magyarországon is. Valamivel később megalakult a cukorkartell, a petróleum-, valamint a villamoskartell. A század elején létrejött izzólámpa-kartellben előkelő helyet foglalt el a Magyar Egyesült Izzólámpagyár. Az Európát, illetve a Monarchiát behálózó kartelleken kívül pl. a malomiparban, a szesziparban, a söriparban, a téglaiparban és a bányászatban olyan kisebb monopolszervezetek is működtek, amelyekben csak magyar gyárak vettek részt. Az első világháború előtt Magyarországon működő kartellek száma megközelítette a százat, jelentőségüket tekintve viszont természetesen nem voltak egyenlőek.

A nagyipar koncentrációja a kisipar rovására történt, ezért egyes kisipari ágak teljesen meg is szűntek, más szakmákat pedig - mint a gépjavítás, szerelés, bedolgozás, szolgáltatóipar - a gyáripar igényei hoztak létre.

Magyarországon a századforduló után a banktőke erőteljesen behatolt az iparba, a nagy hitelintézetek jelentős szerepet játszottak az ipar finanszírozásában. A banktőke is koncentrálódott, monopolszervezetek alakultak, és az ipar jelentős részét ellenőrzésük alá vonták. 1913-ban már a magyarországi hitelintézet tőkeállományának több mint felét öt nagybank tartotta kézben, érdekkörükbe 225 iparvállalat tartozott. E nagybankok közül is a Magyar Általános Hitelbank és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank gyakorolta a majdnem minden iparágra kiterjedő, legerősebb befolyást.

Az ipar súlya az ország gazdaságának egészéhez mérve jelentősen megnőtt a múlt század végén és a XX. század elején. A kiegyezés idején a nemzeti jövedelemnek mintegy egy hetede, a világháború előtt pedig már több, mint negyede származott az ipartól. A gazdaságnak és ezen belül az iparnak ezt az egyenes vonalú fejlődését megakasztotta a világháború. A háború kitörése után elsősorban az anyagellátási nehézségek okoztak súlyos problémát; az állam kénytelen volt szükségintézkedéseket hozni. Az anyaggazdálkodás lebonyolítására bizottságokat és anyagközpontokat hoztak létre; elrendelték bizonyos alapanyagok bejelentését, majd zárolását. Sem ezek az intézkedések, sem pedig a hatalmas hadimegrendelések nem akadályozhatták meg az ipar visszaesését.

Az 1896 márciusában életbe lépett szabadalmi törvény megteremtette a jogi feltételeket, amelyek alapján az önálló, korszerűen felépített, működőképes magyar szabadalmi rendszer létrejöhetett. A törvény kimondta, hogy minden iparilag értékesíthető, új találmány szabadalmaztatható. Rendelkezett a feltalálók jogáról, illetve a honvédelmi igénybevehetőségről, a szabadalom hatályáról, az oltalom időhatáráról. Felállította a szabadalmi hatóságot, a bejelentési és bírói osztályokból álló Szabadalmi Hivatalt, valamint ennek fellebbviteli fórumaként a Szabadalmi Tanácsot. A szabadalmi hatóság feletti felügyeletet a kereskedelemügyi miniszter gyakorolta. A törvény olyan szabadalmazási rendszert hozott létre, amely bejelentésen alapult, de lehetővé tette a felszólalást is. A hatóság tehát nem vizsgálta a bejelentett találmány újszerűségét, figyelembe vette azonban az esetleg ellene történő felszólalást. Életre hívta a szabadalmi ügyvivői intézményt, elrendelte a szabadalmi lajstrom vezetését, a szabadalmi levéltár kialakítását, továbbá a szabadalomügy hivatalos híreinek közlésére a Szabadalmi Közlöny kiadását.

"Szabadalmi intézményről Magyarországon tulajdonképpen csakis ezen utóbbi időponttól kezdve lehet szó, mert csak ezen törvény rendezte be hazánkban az önálló szabadalmi jogszolgáltatást és csak ezen törvény állapította meg a szabadalmi jogszolgáltatás szerveit oly módon, hogy az e téren való önálló fejlődés egyáltalán lehetségessé vált; megalkotta a szabadalmi hatóságoknak és a hites szabadalmi ügyvivőknek intézményét, aminek természetes folyománya volt, hogy a szabadalmi ügyekkel hivatásszerűen foglalkozó szakférfiakból egész kar keletkezett, mely életét a szabadalmi ügynek szentelvén, ebbe belevitte az ennek továbbfejlesztésére nélkülözhetetlenül szükséges szellemi tőkét is, mely az azóta lefolyt majdnem tíz esztendei időszak alatt a gyakorlat ismereteivel jelentékenyen megöregbedett" - írta Kelemen Manó István 1905-ben ,,A találmányi szabadalmakról szóló 1895. évi XXXVII. tc. revíziója, az Országos Ipartestület megbízásából előadói javaslatképpen" című műve általános indokolásában. Az, hogy a törvényről készült elismerő sorok tíz évvel annak életbeléptetése után egy újabb törvénytervezet indoklásában szerepelnek, nyilvánvalóvá teszik, hogy az 1895. évi XXXVII. tc. kiváló volta ellenére már igen rövid idő után korrekcióra szorult. Mindennek ellenére az 1905. évi javaslatból nem lett törvény, mint ahogy nem lett a későbbiekből sem, részleges változtatásokra azonban a továbbiakban sor került. Hazánk 1909-ben tagjává vált az ipari tulajdon oltalmára létesült Párizsi Uniós Egyezménynek; ezt kimondja az 1908. évi LII. tc., mely ugyanakkor elrendelte szabadalmi jogunk továbbfejlesztését az Egyezmény követelményei szerint. Ezt célozta az 1911. évi XI. tc. is, sőt a Párizsi Uniós Egyezménnyel kapcsolatos az 1913. évi VIII. tc. is. Közben az 1912. évi IV. tc. a szabadalmi törvénybe foglalt eljárásjogi rendelkezéseket igazította az 1911. évi I. tc. polgári perrendtartásához, és ugyanezzel kapcsolatban módosította, illetve kiegészítette a Szabadalmi Hivatal szervezeti és ügyviteli szabályzatát a 81.588/1914 KM, valamint a Szabadalmi Tanácsét a 34549/1915 KM sz. rendelet.

A Tanácsköztársaság jogszabályalkotása is foglalkozott a szabadalomüggyel, amennyiben az 52. és az 53. sz. NT határozatok kimondták, hogy a belföldi találmányok állami tulajdonba mennek át, ugyanakkor a feltalálók díjazásban részesülnek. E határozatok végrehajtására azonban idő híján már nem került sor. Tényleges változást a Szabadalmi Hivatal szervezeti felépítésében majd az 1920. évi XXXV. tc. hoz.

A magyarországi védjegyoltalmat elsőként és alapvetően szabályozó 1890. évi II. tc. módosítására már megalkotása után igen röviddel sor került. Az 1895. évi XLI. tc. lehetővé tette a szóvédjegyek használatát, meghatározta, hogy milyen jelek lajstromozhatóak, végül bizonyos oltalmat biztosított a lajstromozatlanul használt védjegyek számára is. 1899-ben a védjegylajstrom vezetése átkerült a Szabadalmi Hivatal hatáskörébe; változott a Védjegytanács összetétele; a Szabadalmi Hivatal elnöke a kereskedelemügyi minisztériumi tisztviselőkkel kiegészített Védjegyosztály közreműködésével eljár védjegyügyekben. Egy 1903. évi rendelet az oltalmi időszak számításával, egy 1906-os pedig a védjegyek bejelentésével kapcsolatban változtat. A század végén szinte évről-évre születnek nemzetközi védjegyügyi egyezmények.

Benke Zsófia