Iparjogvédelem a Szabadalmi Bíróság működése idején 1944-ig

A világháborút követően, az Osztrák-Magyar Monarchiából való kiválása után Magyarország gazdasága nem működhetett tovább egy nagy egység részeként, lényegbevágó változtatásokra volt szükség. Minél előbb meg kellett teremteni az önálló külkereskedelmet, vám- és pénzrendszert. Ennek az amúgy sem könnyű feladatnak igen nehéz körülmények között, a vesztes háború következményeit viselve kellett megfelelni.

A Trianon után egy harmadára csökkent ország gazdasági felépítése merőben megváltozott. Módosultak a nemzetgazdaságon belüli arányok. Jelentősen megnövekedett az ipar súlya, mivel az iparosodottabb országrészek maradtak az új határok között, ugyanakkor a nyersanyagbázis nagy része - az elcsatolt területeken lévén - hozzáférhetetlenné vált. Egyes iparágak az ország megkisebbedett fogyasztópiacához viszonyítva aránytalanul nagy kapacitással, egyszersmind állandó nyersanyaghiánnyal küzdve működtek. A gazdaság egyes ágazatainak behozatalra, másoknak éppen kivitelre lett volna szükségük. A dezorganizálódó gazdaság válságos helyzete nem szűnt. A pénz értékének romlása - ellenállva a stabilizációs kísérleteknek - egyre fokozódott.

Végre, 1921 végétől mutatkozott csekély javulás. Az ekkor bevezetett behozatali tilalom valamelyest kimozdította az ipart a mélypontról, nőtt a mezőgazdasági és ipari termékek exportja. 1921-1924 között 25-30%-kal emelkedett az ipari termelés, elsősorban a textil-, a bőr- és a papíripar járt elöl a fejlődésben. Végül is - hála a gazdaság stabilizálása érdekében tett erőfeszítéseknek, és nem utolsósorban a külföldi kölcsönnek - az államháztartás egyensúlya 1924 végére helyreállt; a gazdasági élet az ország új állapotának megfelelően átalakult. Az ipari termelés tovább növekedett, 1924-1929 között több mint 70%-kal emelkedett és 1929-re 12%-kal felül is múlta a háború előtti szintet. Az ipar egyes ágazataiban a fejlődés igen egyenetlen volt, megváltozott a szerkezete. A textilipar termelése látványosan emelkedett, az élelmiszeriparé csökkent, megfelelően a belső piac igényeinek. A gépiparon belül a mezőgazdasági gép- és a járműgyártás visszaesett, ezzel szemben pl. az elektrotechnika az élre került.

Az 1920-as évek viszonylagos konjuktúráját 1929-ben megszakította a gazdasági világválság. A válság igen erősen érintette Magyarországot, a gazdaság egészét és ezen belül az ipart. A termelés látványosan visszaesett (ha az 1928. évi termelés indexét 100-nak vesszük, az 1932. évi csak 74,6%), de ezen belül természetesen nem egyformán csökkent az egyes iparágak termelése. A válságot leginkább a vas- és acélgyártás, a gépgyártás, valamint a faipar sínylette meg; ezzel szemben pl. a textilipar termelése a válság alatt sem csökkent.

Az 1932. évi mélypont után a gazdaság lassú javulása következett, és 1937-re már érzékelhető volt a termelés növekedése. A nemzeti jövedelem gyarapodott, a gyáripar, a válság mélypontjához viszonyítva, csaknem megduplázta a termelését. Az ipar fellendülése elsősorban a hadiipar szükségleteivel hozható összefüggésbe; kedveztek a nehéziparnak a háborús megrendelések. Növekedtek a vasérc, a bauxit- és a szénbányászat, a földgáz-, majd az olajkitermelés eredményei. Az 1938. évi XX. tc.-be foglalt győri fegyverkezési program egyértelműen biztosította a háborús gazdálkodás pénzügyi feltételeit, ugyanakkor az infláció felé terelte a nemzetgazdaságot.

Az 1938-1941 közötti években Magyarország visszakapta a trianoni békében elvesztett területeinek egy akkora részét, amellyel együtt az ország kiterjedése közel kétszeres lett, lakossága 5,3 millió fővel növekedett, fontos mezőgazdasági területekhez és nyersanyagforrásokhoz jutott.

A háborúba való belépés meghatározóan hatott a magyar gazdaságra. A hadsereg ellátása érdekében az ipar, elsősorban a nagyipar nagy volumenű állami megrendeléseket kapott, de egyes könnyűipari ágak is bekapcsolódhattak a háborús termelésbe. Az állam közvetlenül beavatkozott a haditermelés előfeltételeinek megszervezésébe, amennyiben az anyaggazdálkodás irányításával biztosította a hadiüzemek nyersanyagszükségletét. Ugyanígy járt el az állam a nemzetgazdaság másik nagy ágazata, a mezőgazdasági termelés viszonylatában is.

A nehézipari üzemek haditermelését fokozták a német megrendelések, ezzel párhuzamosan azonban nőtt a ki nem egyenlített német tartozások összege. Az ipari termelés 1938-1943 között erőteljesen növekedett: 1943-ban 38%-kal múlta felül az 1938. évit. Az 1943. év termelési eredménye volt a legmagasabb, ezután erős hanyatlás következett. A már kivédhetetlen nyersanyaghiány, a német megszállás következményei, valamint a háború utolsó éveinek fizikai pusztításai súlyos károkat okoztak az iparnak. Az ipar kárai azonban csak részét jelentették a kifosztott és lerombolt ország, ezen belül a nemzetgazdaság katasztrofális veszteségeinek.

Az első világháború után igen röviddel sor került a szabadalmi hatósági szervezet átalakítására. Az 1920. évi XXXV. tc. a Szabadalmi Hivatalt Szabadalmi Bírósággá, a Szabadalmi Tanácsot pedig Szabadalmi Felsőbírósággá szervezte át, bírói függetlenséget biztosítva a szabadalmi ügyekben eljáró hatóságnak. A törvény - ellentétben az előző jogszabállyal - sem a Szabadalmi Bíróságnál, sem pedig a Felsőbíróságnál nem kötötte az elnöki kinevezést kizárólagosan jogi végzettséghez, hanem lehetővé tette műszaki végzettségűek részére is e pozíció elnyerését. Rendelkezett a törvény a szabadalmi bírósági osztályok személyi összetételének bizonyos módosításáról, megszüntette továbbá a bírói és a kültagi státust. 1927-ben sor került a szabadalmi hatóság újabb átszervezésére, az 1927. évi XX. tc. a Szabadalmi Felsőbíróság megszüntetéséről rendelkezett, annak bírói hatáskörét a Kúriához utalva át. Eszerint szabadalmi ügyekben a Kúria öttagú tanácsa járt el, elnöke egy kúriai tanácselnök, tagjai kúriai bírák, illetve egyetemi tanárok. A szabadalmi hatóság szervezetének lényeges változtatására korszakunkban már nem, csak majd a negyvenes évek végén, az Országos Találmányi Hivatal életrehívásával kerül sor.

1929-ben a XVIII. tc. törvénybe iktatta az ipari tulajdon védelmére kötött Párizsi Uniós Egyezmény 1925-ben Hágában aláírt szövegét. Ennek alapján az 1932. évi XVII. tc. egyrészt bevezette a magyar szabadalmi jogba a kényszerengedély intézményét, másrészt a szabadalmi oltalom idejét 15 évről 20 évre emelte.

A szabadalmi ügy átfogó szabályozására az 1895. évi XXXVII. tc. életre hívása után mintegy háromnegyed évszázadig nem került sor, részbeni módosítása, kiegészítése azonban a hosszú, gazdasági és politikai változásokat hozó évek alatt elkerülhetetlenné vált. Némely változás igen jelentős volt, átalakult a szervezet és sok szempontból a működés is. A szabadalomügy egészét felölelő, újabb törvényes rendezést a szabadalmi szakemberek egy része már igen röviddel az 1895. évi XXXVII. tc. életbelépése után szükségesnek tartotta volna. 1905-ben készült az első vonatkozó javaslat, a továbbiakban még számos, nevezetesen, 1925-ben, 1928-ban, 1934-ben és végül 1943-ban, de a tervezetek egyikéből sem lett törvény.

A védjegyügy alakulását tekintve meghatározó jelentőségű volt az 1920. évi XXXV. tc. Ez a törvény végrehajtó rendelkezéseivel a védjegyügyet a Kereskedelemügyi Minisztérium hatásköréből a Szabadalmi Bírósághoz utalta, a lajstromozást meghagyta a kamaráknál. A kamarák feletti jogkört továbbra is a kereskedelemügyi miniszter gyakorolta.

Benke Zsófia