Az újítómozgalom kibontakoztatása (1949-1956)

1949. Fejezetünk nyitánya ismét komor évszám. Májusban letartóztatják az MDP főtitkárhelyettesét, a Magyar Népköztársaság korábbi bel-, akkor éppen külügyminiszterét. Rajk Lászlót koholt vádak alapján még abban az évben kivégzik, több - ugyancsak magas párt- és állami tisztséget betöltő - társával együtt. 1956-tal végződő ciklusunk záróakkordja pedig, hogy azon év szeptemberében - az immár rehabilitált áldozatokat - ünnepélyes külsőségek között újratemetik.

Nyilvánvalóan a gazdaság, a tudomány, a műszaki fejlesztés és a mindezekhez szorosan kötődő iparjogvédelem sem bújhat el a politikai széljárások-viharok elől. Az évek számát tekintve meglehetősen rövid, egy évtizednél kevesebb, de történelmi kihatásaiban annál súlyosabb korszakban az iparjogvédelem intézményrendszere és feladatai állandóan változnak.

Meghatározó jelentőségű e szakaszban az államosítás: a termelő és financiális eszközök és intézmények állami tulajdonba vétele. Már 1947-ben államosítják a nagybankokat és a hozzájuk tartozó iparvállalatokat, bányákat. 1948-ban a 100 főnél nagyobb létszámú vállalatok kerülnek sorra, 1949-ben pedig eléri ez a sors a legalább 10 főt foglalkoztató kisüzemeket is. Utolsóként, 1952-ben a bérházakat államosítják. Nagybirtok már nincs az 1945-ös földosztás óta, most, e ciklusban éppen a "kulákok", a nagy-közép- és nagygazdák ellen folyik - a nem ritkán koholt vádak alapján hozott, halálos ítéletekkel terhelt - leszámolás. Ez a kötelező terménybeszolgáltatások, a padláslesöprések korszaka, külön Begyűjtési Minisztériummal (1952. január 1-1956. december 31.), amelynek élén egy ideig, 1952-ben, a későbbi kétszeres (1953 és 1956) miniszterelnök, Nagy Imre áll.

A korszak a hidegháború eszkalálódásának is a kora, ami a hadiipart alátámasztó nehézipar, illetve az azt szolgáló kohászat, nehézgépipar és részben az elektrotechnika egyes ágainak az arányosnál lényegesen erőteljesebb, erőltetett ütemű fejlesztését involválja. Elsősorban a közszükségleti cikkek termelése és, részben, az alárendeltnek tekintett mezőgazdaság gépesítése-kemizálása szorul háttérbe, állandósul a hiány a termelőágazatokban éppúgy, mint a lakossági fogyasztásban. Az infrastruktúrában lényegében egyedül a villamosítás fejlődik (részben szovjet mintára), a többi ágában - úthálózat, különösen a telefónia - folytatódik a Horthy-korszakban kezdődött és későbbre már megkövesedő lemaradásunk a fejlett gazdaságú európai országokhoz képest.

A szabadalmi ügyekben az ország vezetői előrelátóbbnak bizonyulnak, mint a társadalom más metszeteiben. Már 1949 elején jelentős lépés, hogy a Szabadalmi Bíróságot miniszterelnöki rendelet a gazdaság irányításában, fejlesztésében az idő tájt központi szerepet játszó Országos Tervhivatal felügyelete alá sorolja, és költségvetése is itt jelenik meg (376). Az érdekek azonban sok tekintetben ütköznek az iparjogvédelem terén. Érdekes momentuma ennek a Budapesti Ügyvédi Kamara fellépése, amelyben azt igénylik, hogy védjegyügyben szabadalmi ügyvivő ne járhasson el, csak ügyvéd (378). A vonatkozó iparügyi miniszteri rendelet eltörlését követelik. Az addig hatályban volt 1933. évi rendelet szerint "a védjegyügyekben az ügyvédi képviselet kötelező volt" - írja 1949 februárjában kelt beadványában a kamara elnöke, Joanovich Emil. Az új, 1948-as rendelet intézkedései "a jogkereső közönség érdekeit veszélyeztetik és az ügyvédségre sérelmesek. Védjegyügyekben műszaki kérdésekben jártas személy közreműködésének szükségessége nem merülhet fel" - teszi hozzá a beadvány. Az iparügyi miniszter azonban nem tartja sérelmesnek az új állapotot, mivel szerinte az ügyvédek "a szükséges speciális [elsősorban műszaki] ismeretekkel nem rendelkeznek". Végül az igazságügy-miniszterrel egyetértésben elvetik az ügyvédek követelését.

A kormány 1949 elején rendeletben szabályozza az Országos Talámányi Hivatal szervezetét (369). A hivatal élén főtitkár és helyettese áll (mindkettőt a miniszterelnök nevezi ki). Az alkalmazottak létszámát "a pénzügyminiszterrel egyetértésben a miniszterelnök állapítja meg". A műszaki újdonságok (ma inkább innovációról beszélnénk) iránti elkötelezettséget mutatja, hogy a Gazdasági Főtanács (amelynek elnöke a miniszterelnök volt) a hároméves terv beruházásai között a hivatalnál létesítendő kísérleti műhely költségeire jelentős nagyságú póthitelt engedélyez (382). Az államosítással a szellemi jogok tulajdonlása terén is megjelennek érdekütközések. "Több ízben előfordult, hogy állami vállalatok szabadalmi bejelentéseikben természetes személyeket (magánszemélyeket), pl. a vállalatnál alkalmazott feltalálót neveztek meg (…), vagyis a szabadalomnak az állami vállalat mellett magánszemély résztulajdonosa is van" - vázolja a miniszterelnökhöz írt levelében Hegedüs József főtitkárhelyettes (385). Mi itt a gond? - kérdezheti a mai olvasó. Főleg a külföldi értékesítés, mert akadályt jelenthet, ha a magánszemély résztulajdonos "külföldre távozott". Némileg előreszaladva az időben megjegyzendő, hogy ez a kettősség az állami (vállalati) versus magántulajdonú szabadalom birtoklásában a későbbiekben is számos ellentmondás, keserves, olykor az ésszerű hasznosítást gátló vagy esetleg véglegesen akadályozó konfliktus forrásává vált. Egyébként a hivatal előterjesztése alapján a miniszterelnök körlevélben elrendeli, hogy a vállalatvezetők "szabadalmi bejelentéseikben természetes személyt csak kivételes és indokolt esetben szerepeltessenek".

Az ötvenes évek legelején már tapasztalható a gazdaságban a szovjet modell kötelező átvétele. Ennek egyik jellemzője az újítómozgalom szerepének támogatása, később politikai indítékokkal eltorzított túlhajszolása. Maga a vállalati újítás egyébként nem kommunista találmány, a modern kapitalista vállalatokban is elterjedten használják, ösztönzik, bátorítják. Csakhogy az ötvenes évek első felében az újítómozgalmat erős torzulások kísérték. Az országnak rövidesen meg kellett ismernie a donyecki bányász, A. Sztahanov nevét, és vele együtt a csalásokkal felpumpált, erőltetett munkaverseny-mozgalmat. Ez volt az ezerszázalékos normatúlteljesítések időszaka, amelyben eleinte valóban kimagasló tehetségű szakmunkások (pl. Pióker Ignác, Horváth Ede) értek el jeles újításokkal valós eredményeket, később azonban tudatosan megcsinált "hősök" - seregnyi besegítővel a háttérben - hozták a szédületes teljesítményeket. A csalásokkal (is) elért túlteljesítésekkel igazolták az állandó normafeszítéseket, amivel nem egy esetben lázongásokat idéztek elő a munkások körében. Már 1950 májusában hosszasan részletező minisztertanácsi rendelet szabályozza az újítási ügyek intézését (416).

A rendelet a fogalmak meghatározásától kezdve ("…csak viszonylagos újdonság követelhető" tőle és "lehet nem műszaki tárgyú javaslat is") kiterjed a díjazásokra, az újító normájára (ezt a teljesítménybérben dolgozó újítónál "az újítás kötelező bevezetését követő hat hónapig nem lehet megváltoztatni"), az újítási szervezetekre, a tapasztalatcserékre, és - nem utolsósorban - az eltulajdonítást, akadályozást, csalást követő, igencsak szigorú mértékű büntetésekre. Jellemző momentum ebből az időszakból 1951 májusában az Országos Tervhivatal elnökének, Vas Zoltánnak az előterjesztése "az újítómozgalom szervezési kérdésiről" (391).

Magyarország közelmúltjában egy közös, folyamatosan megnyilvánuló jelenséget találhatunk: többnyire szervezeti módosításokkal akarják megoldani azokat a problémákat, amelyeknél elsősorban a funkcionalitásból és ésszerűségből kellene kiindulni. Ismét egy átszervezés kíséri az ügyet: az Országos Tervhivatal alá rendelve Műszaki Fejlesztési Hivatalt hoznak létre (természetesen párthatározat előírása alapján), és ennek kapcsán vizsgálják az Országos Találmányi Hivatal létszámának csökkentését, önállóságának esetleges megszüntetését. Az Országos Találmányi Hivatal ekkor már "fokozatosan átadta az egy tárca keretébe tartozó újítási ügyek intézését a minisztériumoknak". A tárcáknál és a nagyobb vállalatoknál kötelezően újítási előadókat, irodákat kellett létrehozni. Az előterjesztés bírálja a hivatalt, mert a koordinálás és irányítás helyett "még mindig elsősorban a mozgalom szervezésével (…) és sztahanovista üzemek létrehozásával foglalkozott". Nos, kétségtelen, hogy nem is ez a feladata a találmányokkal foglalkozó országos hivatalnak. Egyébként 1954 augusztusában ismét más szervezeti rendelet lát majd napvilágot. Ennek értelmében a beolvasztási kísérleteket átvészelő Országos Találmányi Hivatal, amelynek immár nem főtitkára, hanem elnöke van, az Áruraktározási Hivatallal (az óriási hatalmú szovjet GOSZNAB, a javak szétosztását végző Ellátási Bizottság magyar párja) és az Országos Mérésügyi Hivatallal együtt a Minisztertanács elnökének főfelügyelete alá kerül (397).

Rendelet rendeletet követett. Az újításokra vonatkozó, idézett 1950. május végi minisztertanácsi rendelet (416) mindössze kilenc hónapot élt, máris követte egy újabb (434). Ez már "a gyakorlati tapasztalatok és a szovjet joganyag vonatkozó részeinek figyelembevételével készült" - írja Krasznay Mihály az Újítók Lapjában (435). Aztán 1953 nyarán, az első Nagy Imre-kormány első heteiben, itt az új minisztertanácsi rendelet, amelyben egyszerre csak rájönnek, hogy, ismét Krasznayt idézve: "célszerűségi szempont indokolta, hogy a találmányi ügyek intézésének szabályozása ugyanabban a rendeletben történjék, amely az újításokkal foglalkozik, hiszen az újítás és a találmány nagy mértékben rokon természetű." Figyelemre méltó, hogy az új rendelet már tényleg a "tapasztalaton alapul", mert kimondja, hogy "minőségromlással járó javaslatot újításnak elfogadni nem lehet" (469). Felbukkan itt még egy új fogalom, ami aztán egészen az 1990-es rendszerváltozásig elkíséri a magyar gazdaságot: a devizamegtakarítás, illetve annak ösztönzése.

Ez már a Nagy Imre-kormány időszaka, Sztálin immár fél éve halott, megindult az "olvadás". Nyitunk némileg a nyugat felé, és bár ez elég gyengécske nyitás, arra mégis alkalmas, hogy a szakemberek megismerjék a műszaki fejlődés főbb irányait a fejlett országokban. Némileg előre ugorva az időben, 1956 májusában felhívás jelenik meg a Tervgazdasági Értesítőben: az Országos Műszaki Könyvtár a műszaki tájékoztatás és propaganda előmozdítására kínál lehetőségeket, így, egyebek között, olyan kiadványokat, amelyek külföldi műszaki folyóiratokban megjelent tanulmányok, szakcikkek tartalmáról adnak hírt.

Az 1955. évi új rendelet megszünteti az újítási megbízott kategóriát, mert már nem társadalmi munkás kell, helyette megfelelő képesítéssel bíró újítási előadók alkalmazását írja elő. Őket a nagyvállalatoknál (több mint 500 fő) és a tárcáknál nem is szabad más munkakörben foglalkoztatni.

A profizmust próbálja erősíteni egy újabb előírás is: "újítási ügyekben a döntés joga már nem az újítási bizottságot, hanem a vezetőt illeti meg". A döntésnek egyértelmű igen-nemet kell tartalmaznia, megfelelő indoklással és azzal, hogy elfogadás esetén az újítás kísérletre vagy megvalósításra szól-e (483).

A minőségromlásra vonatkozó paragrafus nyilván nem a véletlen műve. A mennyiségi eredményeket előtérbe toló, voluntarista szemlélet válságából, hibáinak felismeréséből fakad. Az 1951. májusi tervhivatali előterjesztés még hatalmas növekedésről számol be az újításokban (391). "Pártunk II. kongresszusa alkalmából dolgozóink igen komoly eredményeket értek el az újító mozgalom terén is. A Kongresszus havában 21 501 db újítást nyújtottak be, 674 db-bal többet, mint az előző hónapban" - olvashatjuk az Országos Tervhivatal előterjesztésében, ahol azt is megtudhatjuk, hogy 1951. I. negyedében körülbelül 7,5-szer haladta meg a benyújtott újítások száma az 1949 azonos időszakában beadottakét.

E nyolcévnyi, történelmileg rendkívül kurta időszakot hazánkban sokféle változás, erős hullámverés jellemezte. 1955. április 18-án Nagy Imre kénytelen lemondani az átmenetileg ismét megerősödő balos politikai irányzatok hatására. Az őt váltó új - történelmünkben a legifjabb - miniszterelnök, Hegedűs András majd ismét neki fogja átadni a kormányrudat 1956. október 24-én. Ennek eseményei és részben az iparjogvédelmet is érintő következményei már átnyúlnak a következő fejezetbe.

Szentgyörgyi Zsuzsa