Az Országos Találmányi Hivatal szervezete és tevékenysége az 1960-as évek végéig (1957-1968)

1957. Sötét évszámmal induló korszak. A levert felkelés utóvédharcai, sztrájkok, perek, büntetések és kivégzések. Ennek fényében igen meredek a magyar gazdaság fejlődésének íve, amivel elért a korszak záróévéig, 1968-ig, az új gazdasági mechanizmus bevezetéséig. "A konszolidáció 1957-ben meglepően gyorsan ment végbe. Az ipari termelés 1957-ben 6%-kal haladta meg az 1955. évi színvonalat" - írja a korszak egyik jelentős gazdasági elemzője (Csikós-Nagy Béla: Gazdaságpolitika. Kossuth Könyvkiadó, 1982).

Kétségtelen, hogy 1957-ben Magyarország hosszú időre és meglehetősen tartósan visszakerült a vasfüggöny mögé - amelyet két oldalról építettek és erősítettek, Keletről és Nyugatról egyaránt. A Szovjetunió igyekezett szorosabbá zárni európai szövetségeseivel az 1956-os felkelések során meglazult viszonyát, amit, egyebek között, gazdasági kedvezményekkel is támogatott. Így kapott Magyarország hosszú lejáratú hitelt a - rendkívül terhes - rövid lejáratú nyugati hitelek visszafizetésére. A piaci viszonyok is kedvezően alakultak számunkra. Az 1949-ben hat tagállammal alakult KGST, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának országai (az NDK 1950-ben csatlakozott), elsősorban a Szovjetunió, gyakorlatilag korlátlan piacot jelentettek a magyar termékek számára. Ehhez járult, hogy a cserearányok ebben az időszakban kedvezően alakultak számunkra. Egyes termékeink magasan fejletteknek számítottak a szocialista térségben, bár - mint egy kiváló közgazdász szerző írja (Kozma Ferenc: Külgazdasági stratégia. Aula. 2001) - "reálisan értékelve ezek a »nyugati« piacon jobbára csak »második vonalban követő« ágazatokként jöhettek volna számításba: egynémelyikük talán elérhette volna az »első vonalban követő« pozíciót, helyenként jelentős világújdonságot is produkálva (vákuumtechnika, gyógyszeripar) - Keletnek azonban ezek a kapacitások pótolhatatlan kincset jelentettek".

A vasfüggöny mögé visszaszorult Magyarország gazdasága az előnyök barátságos vizei és a hátrányok zátonyai között hajózhatott. 1989-ra derült ki végérvényesen, mennyire voltak tartósak az előnyök, mennyire tudott élni velük a gazdasági-politikai vezetés, és mennyire hatottak-erősödtek a hátrányok.

A Monarchia idején felfuttatott, egy közepes nagyhatalomra méretezett, bőséges kapacitású nehézgépiparunk jelentős megrendeléseket kapott a szovjet hadiipartól. Előnyös volt számunkra, hogy viszonylag alacsony műszaki-fejlettségi fokú és a foglalkoztatás szempontjából fontos (nagyszámú, alacsony képzettségű emberrel dolgozó) termékeinknek (textil-, ruha-, cipőipar) ugyancsak óriási piacot találtunk. Ami az ellentételezést illeti, egyrészt biztos, bár többnyire nem túl magas műszaki színvonalú beszállításokra számíthattunk, másrészt és főleg olcsó és folyamatos nyersanyag- és energiaforrásokra. Ez az export-import az adott időszakban számunkra kedvező cserearányokban zajlott le, bár kétségtelen, hogy évenkénti és tervciklusonkénti kötött, alig vagy csak igen nehézkesen módosítható kontingensek szorításában.

Ez utóbbi összetevő már átvezet a hátrányok közé, mert bár kétségtelenül jól tervezhetővé tette a termelést, egyúttal megmerevítette a tervgazdálkodás korlátait is. Hasonlóképpen, az ágazatok jelentős részében a műszaki haladás tekintetében meglehetősen igénytelen piac előnye (hogy ti. nem jelentkezett nyomasztó kényszer a kutatásra, műszaki fejlesztésre, újdonságok alkalmazására) jelentékeny hátránnyá vált, amikor a későbbiekben, az enyhülés korszakában, Magyarország nyitni próbált a fejlett országok piacai felé.

A COCOM-listák kemény és igen szigorú korlátai elzárták hazánkat a fejlett technológiáktól és az informáltság előnyeitől. Gazdaságunk jelentős hátrányaként jelentkezett a szinte állandósult tőkehiány, amit a vezetés a beruházások "kemény korlátaival" próbált ellensúlyozni, többnyire éppen a legfejlettebb technikák rovására. Paradox módon ezt a beruházási szigorúságot a félbemaradt és lelassított beruházások sora követte, különösen később, a hetvenes években. Az állandósult beszállítói nehézségek, a gyér kommunikáció miatti kooperációs hiányosságok a vállalatokat nagyfokú autarkiára kényszeríttették, ismét csak a hatékonyság rovására.

1956 mindenesetre a gazdaságpolitika terén is tanulságokkal szolgált az új vezetés számára. A megalakult Közgazdasági Bizottság egyebek között javasolta, hogy a mezőgazdaságot és a szolgáltatásokat az iparral arányosan fejlesszék, vezessék be a nyereségérdekeltséget a vállalati gazdálkodásban, iktassák be a versenyt a tervezési rendszerbe, a kötelező tervmutatókat gazdasági eszközökkel helyettesítsék.

A gazdaságirányítási tanulságok a találmányi-újítási tevékenységgel kapcsolatos intézkedésekben is megmutatkoztak. Már 1957 januárjában megjelent a Gazdasági Bizottság határozata, amely egyrészt megállapítja a hivatal létszámát (73 fő), másrészt hozzájárul, hogy a Szabadalmi Tár a hivatalhoz tartozzék (627). A morbus hungaricusnak is nevezhető állandó átszervezések különös paradoxonaként kilenc évvel később, 1966 februárjában kétségbeesett felhívás - vészkiáltás, ahogyan a cikk írja - jelenik meg az Újítók Lapjában, "Mentsük meg a Szabadalmi Tárat!" címmel (664).

A Tárat ugyanis addigra "az Országos Műszaki Könyvtár, illetve annak felettes hatóságainak jogköre alá helyezték", ahol rossz volt a hozzáférés is, meg az elhelyezés is. A "vészkiáltásnak", úgy látszik, meglett az eredménye, mert 1967-ben a hivatal átvehette az akkor kb. 9 millió szabadalmi leírást és 2,5 millió mikrofilmet tartalmazó, évenként mintegy félmillió darabbal növekvő gyűjteményű Szabadalmi Tárat a Műszaki Könyvtártól.

Az iparjogvédelmi ügyek egyébként sorra terítékre kerülnek kormányzati szinten. 1957 elején rendelet jelenik meg az 1956. október 24. utáni elmulasztott iparjogvédelmi cselekmények pótlásáról (526), 1959 májusában pedig kormányrendelettel újraszabályozzák az újítások és találmányok kezelését (576). Nem maradhat el az úgynevezett "disszidensek", a "jogellenesen külföldre távozottak" feltalálói díjának igényjogosultságával kapcsolatos rendelkezés sem, bár az 1957. évi 32. sz. törvényerejű rendelet kapcsán (555) értelmezési problémák merültek fel (534).

A hivatal hajója egyébként meglehetősen hánykolódik. Érdemes két levélváltást egymás mellé tenni. Mindkettőben az OTH vezetői - hosszasan, részletezően indokolva - létszámemelést, illetve a nyomasztó bérhelyzet megoldását kérik. Az elsőben, amely 1959. június elején kelt (638), Kiss András elnökhelyettes 54 fős bővítést kér. Nem csekély igény, ha figyelembe vesszük, hogy 1957 elején a kormány 73 főben állapítja meg a hivatal létszámát. Az érveket a pénzügyminiszter részben akceptálja, mert felemeli a létszámot - 20 fővel. A hivatal elnöke, Tasnádi Emil tudomásul veszi a szűkkeblű emelést, de szóvá is teszi: "az engedélyezett létszám a munka beindítását lehetővé teszi, azonban a Minisztertanács által megállapított feladatok végrehajtására nem elég." 1963 júniusában Tasnádi Emil ismét kéréssel fordul a pénzügyminiszterhez (648), majd a sikertelenség okán decemberben, megismételve a problémát, az illetékes szakszervezet vezetőjének, az Országos Tervhivatal elnökének és az MSZMP osztályvezetőjének ír (652). Joggal panaszolja, hogy az Országos Találmányi Hivatal az államigazgatásban a "B" kategóriába került (míg például a SZOT Üdülési Főigazgatósága "A"). Ez jelentékeny bérhátrányokkal jár, éppen egy olyan szervezet esetében, ahol magasan kvalifikált, nyelveket ismerő munkatársak kellenek, akik sorra el is vándorolnak, mert másutt lényegesen jobban megfizetik őket. A Pénzügyminisztérium a sokoldalas, indoklásokkal teli kérésre rövid választ ad: nem sorolják át, nem tesznek kivételt.

Négy évvel később, 1966 novemberében Tasnádi Emil kénytelen ismét felemelni szavát a szűkös létszám miatt (667). Időközben a találmányi ügyek száma meredeken megnőtt (többek között a külföldi bejelentéseké is), amellett a hivatal munkatársainak egy sereg egyéb feladatot (például bírósági munka, részvétel az új gazdasági mechanizmus előkészítésében) kell ellátniuk, miközben a létszám "1962-től nem hogy nőtt volna, hanem 4 fővel csökkent".

Az elnök 10 új, magasan képzett ügyintézőre és két gépíróra kér létszámot. Aztán újra ír a Tervhivatal elnökének, mert 10 hét alatt még csak választ sem kap.

Hasonló hányattatások jellemzik egyébként a felügyelet ellátását is. Már 1958. április 28-án a kormányülésen vitatkoznak arról, hogy ki lássa el az Országos Találmányi Hivatal, az Országos Mérésügyi Hivatal, a Magyar Szabványügyi Hivatal és az Országos Földtani Főigazgatóság főfelügyeletét (635).

Nyíltabbak az ellenvélemények, élesebb a küzdelem - talán az időközben enyhébbé vált politikai légkör következményeként is - 1964-ben, amikor az Országos Tervhivatal meg akar szabadulni két hivatal, a Találmányi és a Mérésügyi felügyeletétől (656), azzal, hogy ezeket vegye át az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság. Az átsorolás ellen minden érintett, különösen az Országos Találmányi Hivatal elnöke tiltakozott (655), rámutatva egyebek között, hogy míg az Országos Tervhivatal elnöke tagja a minisztertanácsnak, az OMFB elnöke nem, így kevésbé tájékozott és rendeletkiadási joga sincs.

Az 1962 elején létrehozott Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) egyébként a korszak egyik előremutató gazdaságpolitikai intézkedéseként jött létre, amely jelentős szerepet töltött be a tudományos és technológiai fejlődés eredményeinek megvalósításában, országos fejlesztési programok előkészítésében és végrehajtásában. Széles szakértői körrel dolgozott, bevonva az ország minden jelentős műszaki és gazdasági szellemi erejét. Az OMFB hivatalának akkori vezető munkatársai és magának az OMFB-nek a tagjai is nagy felkészültségű, önálló gondolkodású személyiségek voltak, tekintélyek a szakmájukban.

Érdemes megemlékeznünk még egy fontos szervezet születéséről. 1962-ben megalakult az "újításokkal, találmányokkal, védjegyekkel, ipari mintákkal és az iparjogvédelem más kérdéseivel foglalkozó szakemberekből" a Magyar Iparjogvédelmi Egyesület, amely azóta is folyamatosan ellátja feladatát (645).

1967 augusztusában a kormány határozatot hoz az hivatal feladatairól és hatásköréről (674). Ez a rendelkezés már az új gazdasági mechanizmus előkészülete jegyében született. Tokár Péter az Újítók Lapjában értékeli a rendeletet (602), amelynek egyik fontos eleme, hogy "minden területen a műszaki fejlesztés, egyáltalán a fejlődés érdekében minden eddiginél jobban érvényesüljenek a közgazdasági tényezők. (…) Az új gazdasági mechanizmust végső soron merész forradalmi újításnak tekinthetjük."

Valóban "merész újítás" volt, amely két évtizedre megteremtette Magyarország kiemelt helyét, viszonylagos jólétét, sőt, még szabadabb szellemi légkörét is a KGST-országok között. Megvalósulásának és hatékonyságának története azonban már átvezet korszakunk következő szakaszába.

Szentgyörgyi Zsuzsa