Az iparjogvédelmi rendszer szervezeti és jogszabályi változásai (1983-1989)

1983. Egy válságos évtized jellegzetes évszáma. Magyarország pénzügyi vezetése drámai küzdelmeket vív az elhatalmasodó adósságszolgálat nyomasztó terheivel, a fizetésképtelenség nagyon is gyakorlati rémével (1982-ben hazánk tőkésdeviza-"kasszája" lényegében teljesen kiürült, ami drákói szigorításokat vont maga után), nem kevésbé egyes politikai vezetők visszahúzó elképzeléseivel. Erre az időszakra nyilvánvalóvá válnak a gazdasági reform befejezetlenségéből, a tétova, gyakorta ellentmondásos intézkedésekből, a sokszor évente bekövetkező "húzd meg-ereszd meg" koncepciók váltakozásaiból származó válság jelei.

Lényeges válságtényezővé vált, hogy az ipari tulajdonviszonyok tisztázatlanok maradtak. A tulajdonost megszemélyesítő vállalati tanácsok többnyire nem partnerei, hanem ellenérdekű ellenlábasai voltak a nyereségességre, a versenyképességet előmozdító technológiaváltásra törekvő menedzsmentnek.

A vállalati tanácsok sokkalta inkább az adott helyzet konzerválására, a munkaerő megtartására, mint kockázatos új beruházások, váltások jóváhagyására törekedtek. Amellett a gazdasági társaságokról nem hoztak egységes törvényeket, állandóan foltozgatott rendelkezések láttak napvilágot.

Nem kevésbé kedvezőtlen jelenségnek számított, hogy az állam a vállalatokat forráshiányosan tartotta, a címkézett ("pántlikázott"), egymás között át nem csoportosítható pénzügyi rovatokkal rendkívül szűkre szabta a mozgásterüket. A gazdasági reform kétségtelenül enyhítette a direkt utasítások rendszerét, de ezek helyett túlságosan kemény pénzügyi szabályozókkal kötötték meg a fejlesztési lehetőségeket.

Az ellentmondások elmélyítéséhez nagymértékben hozzájárult, hogy a piac nem valóságos, hanem szimulált piac volt, amelyben a kereslet-kínálat és a forráscsoportosítások szabadsága helyett a hiány és a kemény-puha pénzek korlátai domináltak. A szimulált piac instabilitásait fokozták a reális értékektől elszakadt dollár-rubel konverziók és arányok. Az Ipari Minisztérium nagyszámú szakember bevonásával már 1986-87-ben kidolgozott egy ipari szerkezetátalakítási programot. Az összefoglaló tanulmányon kívül konkrét, vertikális (ágazati) és horizontális (például környezetvédelmi) javaslatokat tartalmazó kötetek készültek, amelyeket 1987 őszén benyújtottak a kormánynak. Az akkori ajánlások jelentős része ma is helytállónak látszik.

Már az előző fejezetben utaltunk a leállított és/vagy lassított beruházások káros hatásaira. Egyrészt a befagyasztott tőke máshonnan vett el forrásokat, másrészt a meg nem valósult termelés kiesett a jövedelemteremtésből. Ehhez járult még, hogy többnyire már életciklusuk lekonyuló ágába került technológiákat (know-how-t) és terméklicenceket tudtunk vásárolni, részben az állandó "spórolás" miatt, nem kis részben pedig az élenjáró technikáktól minket elrekesztő COCOM-lista következtében.

A gazdasági gondok meghatározó részét jelentette az egyre dagadó konvertibilisdeviza-adósság, amelynek már jószerint csak a kamatait tudtuk törleszteni, de így is a nemzeti jövedelem tetemes részét kötötte le az adósságszolgálat.

Szólni kell néhány pozitív jellemzőről is: ezekre az évekre már kinevelődött egy szakmailag jól felkészült, művelt, sok esetben nyelveket is beszélő, világot látott ipari és mezőgazdasági menedzserréteg. Talpraesettségük, adaptációs készségük majd 1990 után látszik meg igazán, amikor többségük kitűnően tud alkalmazkodni a teljesen megváltozott környezethez is.

A magyar pénzügyi-gazdasági szakemberek nemzetközi megítélése - mindkét politikai régió irányában - igen kedvező volt. Mezőgazdaságunk kettős rendszere - a nagyüzemek, kiegészítve az egyéni ki- és rásegítő mellékgazdaságokkal - igen jól működött. Ma már, az Európai Unió behatóbb ismerete alapján, tisztán látható, hogy mezőgazdaságunk akkori állami támogatása messze alatta maradt az EU hasonló beavatkozásainak mértékénél. Amellett a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar biztonságban dolgozhatott, mert gyakorlatilag végtelen, tehát a teljes termelését felszívó piaca volt.

Végül, de nem utolsósorban, a magyar tudományos kutatás jelentős sikereket ért el, kutatóinkat nemzetközileg is elismerték. Sajnálatos viszont, hogy a tudományos eredmények gyakorlati megvalósítása az esetek nagy részében már sokkal kevésbé volt sikeres, aminek csak kisebb része vezethető vissza a vállalatok töredékének érdektelenségére, sokkal inkább a "pántlikázott" pénzek rendszere, a beruházások visszafogása okozta. A műszaki fejlesztésre még viszonylag bőségesen volt forrása a vállalatnak, de már a léptéknövelésre, a technologizálásra, az új gépek, berendezések beszerzésére alig vagy egyáltalán nem kapott engedélyt. Ez a gyakorlat azt is jelentette, hogy a tőkehiányosan tartott vállalat nem engedhetett meg magának - egyébként a gazdasági verseny természetes részét jelentő - kisebb kudarcokat sem.

A hivatalos lelkesedést és a ténylegesen feszítő ellentmondásokat jól tükrözi az az átfogó jelentés, amelyet az Ipari Minisztérium a hivatallal közösen készített 1986 végén az Országgyűlés Ipari Bizottsága számára (867).

A tájékoztató a szokott lelkes mondatokkal értékeli a műszaki fejlesztés fontosságát a gazdaságban, és természetesen mindebben a találmányok és újítások jelentőségét, méltatva az 1983-ban - immár sokadik alkalommal átalakított, módosított - jogi szabályozást, az éppen érvényes minisztertanácsi rendeletet. Amit egyébként már 1985-ben újabb rendeletmódosítás követett a vezetők díjazásáról a szolgálati találmányokban (858), majd 1985 végén egy PM rendelet a vállalati műszaki fejlesztés finanszírozásáról (859), és persze egy sereg más, fontos rendelet is, mint például a mikroorganizmus-törzsek letétbe helyezéséről és kezeléséről szóló rendelkezés (864).

Egyébként érdemes némileg elemezni az említett jelentést. Az egyik oldalon még az újításokkal-szabadalmakkal kapcsolatos irányelvek és a szabadalmi törvény 1983-as módosításának kedvező hatásairól ír a beszámoló, a rákövetkező oldalon viszont azt panaszolja, hogy "az újítások, találmányok nem játszottak jelentősebb szerepet az elmúlt három évben a termékszerkezet-váltásban". Maga a jelentés ma is érdekes, és a korszakra jellemző olvasnivaló, amiből egyetlen momentumot érdemes még kiemelni: az újítások kedvezőtlen alakulását. Az okok között éppúgy számon tartható a korábbi erőltetett politikai nyomás lanyhulása, mint "a vállalati és egyéni érdekeltség alacsony szintje", és főleg az újítások vállalati hasznával ellentétesen ható adózás. Ugyanakkor a találmányi tevékenység és a hasznosítás is "igen lendületes növekedést mutat". Túllépve a jelentés megfogalmazásain, ma már az is megállapítható, hogy nagyon szerencsétlen megoldásnak bizonyult, hogy a találmányok-szabadalmak ügyét a Tudománypolitikai Bizottságra bízták, mivel a hasznosítás elsősorban és alapvetően nem tudományos, hanem gazdasági ügy.

A korszak egyik fontos gazdaságpolitikai intézkedése a műszaki fejlesztés finanszírozásával kapcsolatos, amit a PM 1985 végén megjelent rendelete foglalt össze (859). Külön, alapos tanulmányt érdemelne annak kibogozása, hogyan tükröződik az egyes lobbicsoportok érdekérvényesítése a rendeletben közreadott különféle kivételekben, eltérő arányszámokban.

Figyelemre méltó egy erősödő, új vonulat is. Amint közeledünk a rendszerváltó 1990-es év felé, úgy erősödik a public relations, a közvélemény tájékoztatásának igénye is. Így alakul át például 1986-ban a kéthetente megjelenő Újítók Lapja (amelyet már korábban átadott a hivatal az MTESZ-nek) Siker címmel havi magazinná, amelynek már hirdetésekből, "kiegyensúlyozottan, önköltségesen, azaz önfenntartó módon kell működnie" (905). A szép alapelvek mellett (vagy ellenére) azért a gyakorlatban a lap jelentős állami támogatást kapott, például az Ipari Minisztériumtól, a központi műszaki fejlesztési alapból. Nem sokkal később a tudományos kutatókkal is tájékoztatási kapcsolatot teremtett a hivatal. 1988-tól az iparjogvédelemmel összefüggő rendszeres rovat jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia folyóiratában, a Magyar Tudományban (915).

A Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő is megújul: "a hagyományos szöveggondozás és szedés együttesét a számítógépes adatbázis-építés, tördelés, szerkesztés integrált rendszere váltotta fel" (920).

Ezzel el is jutottunk korszakunk végére. 1990 közepétől új történelmi szakasz következik. A nagy vonulatok, az ellenzéki kerekasztal tárgyalásai mellett apróságok is jelzik a változás bekövetkeztét. Így például már jóval előtte átalakulnak a megszólítások is. Erre egyetlen jellemző adalék: 1989 novemberében Iványi István elnökhelyettes sokadik kérelemmel fordul a Minisztertanács Hivatala kormánybiztosához a szorító elhelyezési gondok megoldása végett (919). A megszólítás immár "Úr", a levél végén pedig az üdvözlet mellől elmarad a szokásos "elvtársi" jelző.

1990-ben új korszak kezdődik.

Szentgyörgyi Zsuzsa