Iparjogvédelem Magyarországon a gazdasági válság kibontakozásáig (1969-1982)

1969. Már egy éve működik az új gazdasági mechanizmus, amelyet mintegy tíz éven keresztül készített elő a politikai és állami hatalom Nyers Rezső és Nagy Tamás vezetésével. Az előkészítésbe és a megvalósításba egyaránt szakemberek - vállalati műszaki és gazdasági vezetők, kutatók, államigazgatásban és mozgalmakban dolgozók - ezreit vonták be. Az ÚGM lényegében azokat az alapelveket és javaslatokat próbálta átvinni a gyakorlatba, amelyeket az 1956-ban a gazdaságpolitikai hibák feltárására és kiküszöbölésére létrehozott - az ország legjobb kutató és gyakorlati közgazdáit magában foglaló - közgazdasági bizottság állított össze (Csikós-Nagy Béla: Gazdaságpolitika. Kossuth Könyvkiadó, 1982). A bizottság leglényegesebb ajánlásai a következők voltak:

-
a mezőgazdaságot és a harmadik szektort (a szolgáltatásokat) az iparral arányosan kell fejleszteni;

-
a kötelező tervmutatókat gazdasági eszközökkel kell helyettesíteni;

-
a vállalati munka nyereségérdekelt legyen, néhány kivételtől (például honvédelem) eltekintve direkt állami beavatkozások nélkül;

-
az ár- és jövedelempolitika legyen összhangban a piaci mechanizmussal;

-
a verseny legyen a gazdasági tervezés és irányítás része.

Első éveiben a gazdasági reform igen gyümölcsözőnek mutatkozott, és megalapozta Magyarország későbbi megkülönböztetett, pozitív szerepét a szocialista országok között. Hatása túlnyúlt az 1990-es rendszerváltozás utáni évekre is. Ezekben az első években, 1974-ig a gazdasági növekedés évente átlagosan 5,5 és 7 százalék között mozgott, és forrása elsősorban a termelékenység volt. A fizetési mérleg deficitje megszűnt, sőt, voltak évek, amikor pozitív értéket mutatott. Lényeges, hogy a lakosság életszínvonala érezhetően javult, emelkedett. Ezek az évek a hazánk történelmében sajnálatosan igencsak ritka "aranykorszakok" egyikének számítottak.

Eközben a világban súlyos válság érlelődött. Egyrészt a nemzetközi elszámolások alapját képező USD-arany paritás vágtatva kezdett elszakadni korábbi egyensúlyi értékétől (főleg a vietnami háború következtében). Másrészt az OPEC-országok lázadása nyomán a kőolaj ára (csendesen megtámogatva az amerikai olajhatalmasságok érdekeivel) robbanásszerűen megnőtt a tőkés országok piacain, és az évtized végére az 1970-es értékek tízszeresére nőtt.

Magyarország sajnos késve és rosszul ismerte föl a folyamatokat. Ekkor mutatkozott meg, milyen súlyos következményekkel járt, hogy a gazdasági reformhoz nem kapcsolódott politikai reform is, sőt ezekben az években egy balos hatalomátvételi kísérlet is gyengítette a pozitív gazdasági átalakulások teljes kibontakozását és érvényesülését. A "hozzánk nem gyűrűzik be (mármint az olajválság), minket árnyékol és véd az olcsó és változatlan árú szovjet kőolaj, nemkülönben a tervgazdálkodás előreláthatósága" jelszavak hosszú távon károsító hatásai hamarosan megmutatkoztak. Például ekkor, a hetvenes évek elején, sőt, az olajválság kitörése után ösztönözték az olajfűtést, hoztak létre kőolajbázisú feldolgozó nagyüzemeket, miközben a pazarló energiafogyasztás megszüntetésére nem tettek műszaki és gazdaságirányítási intézkedéseket.

A negatív hatások hamarosan megmutatkoztak. 1975 és 1980 között minden makrogazdasági mutatónk romlott, miközben a tervezett értékek változatlanul az optimista elképzeléseket tükrözték. A nemzeti jövedelem növekedését az 1975-1980-as tervidőszakban 5,8%-ra tervezték. Lett belőle átlagosan 3,5%. Az eleve igen alacsonyan tervezett felhalmozás (beruházások) 1,7% helyett mínusz (!) 1,6% lett! De romlott az életszínvonal növekedési üteme is: a reáljövedelem növekedése a tervezett 3,7% helyett 1,7% volt. Eközben ugrásszerűen megnőtt az import, és a magyar külkereskedelmi cserearány az 1970. évinek 80%-ára esett vissza. A legnagyobb bajokat azonban a gazdaságpolitikai koncepciók hullámzása okozta, amelyek hol a gyorsítást, hol a fékezést részesítették előnyben.

Eközben állandó politikai jelszóként uralkodott a fejlett országok utolérésének kényszere. Ennek egyik - lényegében pozitív hatású - gyümölcse lett a szocialista országok 1968-ban indított, Egységes Számítógépes Rendszere (ESZR), amelyből ugyan Magyarország igyekezett többé-kevésbé kibújni (a legkisebb modellek és egyes perifériák gyártásával), de végső soron az ESZR beindítása kedvezően alakította a mérlegünket és műszaki fejlesztésünket is.

Az évtized történései természetesen megmutatkoztak a hazai iparjogvédelem folyamataiban is. 1969 az iparjogvédelmi vonatkozású törvényalkotás jelentős éve: megszületett és több évtizeden keresztül lényegi változtatás nélkül hatályban maradt az 1969. évi II. törvény a találmányok szabadalmi oltalmáról (685, 686), valamint az 1969. évi IX. törvény a védjegyekről (694, 695). Másik, korábban elhanyagolt versenyelemnek számított az ipari minta, noha erről már 1907-ben magyar törvény született. A hivatal elnöke 1969 őszén kelt levelében (697) felhívja az igazságügy-miniszter figyelmét, hogy fontos lenne, ha a hivatal a maga hozzáértésével bekapcsolódhatna az ezzel kapcsolatos új jogszabály kidolgozásába. Minden bizonnyal nem túl jól sikerült a jogszabály, minthogy 1978-ban újra előkerül a mintaoltalom szabályozásának kérdése (726).

A hivatal munkáját is befolyásolták a már említett hullámzások. Ennek egyik jele, hogy hol létrehoznak, hol megszüntetnek az iparjogvédelemmel összefüggő, rásegítő intézményeket. 1971 augusztusában például a hivatal elnöke levélben kéri felettesének, az OMFB elnökének jóváhagyását a hivatal keretén belül már két éve működő Újdonságokat Értékesítő Irodának önálló vállalattá való átalakítására. (Az OMFB elnöke ekkor Ajtai Miklós, aki egyúttal a minisztertanács elnökhelyettese is, tehát magas tisztséget tölt be az állami hierarchiában.) Az intézmény a termelő szférában létrejött műszaki szellemi alkotások koordinálását, az értékesítések segítését szolgálja - írja hosszú, részletező levelében Tasnádi Emil (794). Alig telik el négy év, és egy igen szűkszavú elnöki utasítás arról rendelkezik, hogy az irodát az elnök megszünteti (799).

A hivatalnak olykor kemény támadásokkal is meg kell küzdenie, többnyire ábrándos vagy éppen szenvedélyes, valódi vagy csak magukat annak tartó feltalálók követelései nyomán, akik megváltó ötletekkel ostorozzák a hatóságokat, és nemegyszer a politikai vezetők (rendszerint hozzá nem értő) támogatását is elnyerik. 1971 nyarán például a nagyhatalmú, közvetlen pártbefolyás alatt álló Központi Népi Ellenőrzési Bizottság, a KNEB elnöke dörgedelmes, hosszú (és elemi szakmai hibáktól hemzsegő), számonkérő levélben oktatja ki egyes feljelentések nyomán a hivatal elnökét, aki higgadt válaszában természetesen sorra cáfolja a vádakat (795). Hogy mennyire nem egyedi esetről van szó, mutatja egy 11 évvel korábbi dokumentum (582), amelyben a párt Központi Bizottsága mellett működő, a politikai hatalmat képviselő apparátusból jön a megintés egy kongresszusi felszólalás nyomán, benne a rosszemlékű görgősekével és hosszlyukfúróval. És persze a dorgálást hosszas, mentegetőző magyarázkodás követi a hivatal részéről.

Lényegesebb kérdést tárgyal az 1972 őszén kelt összefoglaló tájékoztatás, amely a gyógyszerek termék- és eljárási szabadalmaival foglalkozik (797). A kitűnő felkészültséget mutató, tanulmánynak is beillő anyag már előfutára az 1994-ben - a nemzetközi nagyvállalatok nyomására - Magyarországon is bevezetett gyógyszer-termékszabadalomnak, amit hosszas vita és ellenállás előzött meg a - lényegében nagyobb részt a követésből élő - hazai gyógyszeripar részéről. A dokumentum egyik jelzése a nagyobb piaci nyitottságból származó sérülékenységünknek. Ugyancsak fontos momentum a szolgálati találmányról szóló előterjesztés és az azt követő kormányhatározat (688, 690). A kötött bérgazdálkodással dolgozó vállalatok egyik vonzó lehetőségévé vált, hogy a piaci versenyben kiemelkedő szerepet játszó feltalálókat különleges módon díjazhassák. Bár ez a módszer alkalmas volt az újítókedv erősítésére, számos ellentmondást is rejtett magában.

Az export ösztönzése a gazdasági reform egyik kulcseleme volt. A Gazdasági Bizottság számára 1969 közepén készített jelentés (749) összefoglalja a szellemi termékek külföldi értékesítésének lehetőségeit és hátráltató tényezőit. Ennek nyomán kormányrendelet is készült (701). Érdemes külön emlékeztetni az ún. "szófiai elvre", amelynek értelmében a KGST-országoknak lényegében ingyen kellett átadniuk egymásnak szellemi termékeiket, és amely ezen együttműködés egyik legvisszahúzóbb, és a gyakorlatban igencsak bukdácsolva működő elemének számított.

Nagyon tanulságos egyébként az a statisztikai elemzés, amely az 1972-ben tett magyarországi szabadalmi bejelentéseket tekinti át (754). Míg a világ 89 iparjogvédelmi szervezeténél ebben az évben az összes bejelentés 47%-a származott külföldről, Magyarországon jelentősen eltérő az arány: 61,5% a külföldi bejelentés, ami szintén a nyitás - és a nyitott piac - egyik jele.

A gazdasági reform kétségtelenül kiemelkedő szerepet szánt a műszaki fejlesztésnek, az innovációnak - bár ezt legnagyobb felvevőpiacunk, a szovjet fogadó fél, többnyire nem értékelte és jutalmazta jelentőségének megfelelő mértékben. Tőkés piacokra viszont másodlagos, követő fejlesztésekkel nem lehetett gazdaságilag hatékonyan exportálni. Ezt a követelménygátat legfeljebb néhány, többnyire elszigetelt termékkel vagy termékcsoporttal lehetett áttörni. Mindenesetre a gazdaságirányító szervezetek rendszeresen foglalkoztak a műszaki fejlődés, a szellemi termékek érdekeit képviselő Találmányi Hivatal működésével, amit, egyebek között, két dokumentum: az 1974-es jelentés (764) és az 1977-es előterjesztés (768) is reprezentál. A Tudománypolitikai Bizottság ugyancsak rendszeresen foglalkozik e kérdésekkel (például 759, 736, 771).

Sajnos a gazdasági reform kibontakozását nagyon sok - elsődlegesen országunk politikai mozgásteréből következő - tényező gátolta, fékezve a versenyzés, a szabad mozgás kibontakozását. Ennek egyik aprócska, anekdotikus megnyilvánulása az a kérelem, amelyet 1979 közepén Tasnádi Emil elnök intézett először közvetlen főnökéhez, az OMFB elnökéhez, majd a Pénzügyminisztérium egyik osztályvezetőjéhez.

Levelében a megnövekedett "idegenforgalomra" tekintettel (az OTH egyre több külföldi delegációt látott vendégül szakmai megbeszéléseken) azt kéri, hogy a hivatal reprezentációs keretét - a saját bevételükből - mintegy duplájára emelhesse. Az indoklásban még az is szerepel, hogy húsz év óta először terjeszt elő ilyen kérelmet. A válasz határozott elutasítás.

A PM valamivel engedékenyebb (igaz, itt elsősorban egy hivatalos szakmai KGST-ülés a hivatkozási alap): a kért emelés felét engedélyezi (806).

Mélyen igaz, amit a reform "atyja", Nyers Rezső mondott a kilencvenes években egy interjúban: béklyókban táncoltunk. A politikai korlátok, a gazdaságpolitikai hullámzásokkal és bizonytalanságokkal összekapcsolódva, a vizsgált korszak utolsó szakaszára, a nyolcvanas évekre meg is hozták keserű gyümölcseiket.

Szentgyörgyi Zsuzsa